Kérdések, kételyek, tesztek, könnyek. Így kezdődött a gyermekvállalásunk első két éve. „Maga erős és okos nő. Eljön a pillanat, csak bízzon magában és a párjában.” – dr. Bálint Sándor bizalommal teli gesztusai, szavai máig bennem élnek. Akkor elegendő bátorságot adott, hogy kilépjek a túlterhelt közegű munkahelyemről, átgondoljam az életünket. Felszabadultnak éreztem magam, lehetőségekkel telve. Egy hónap múlva biztosan és erősen éreztem a fiam jelenlétét. Az egész várandósság alatt kétség sem fért hozzánk. Megtaláltak a megoldások. Az új munkahelyemen, megbecsült, kíméletes közegben dolgoztam. Jógáztam, jártam szülésfelkészítőre, rendezkedtem kint és bent.
A várandósság nem volt tehermentes, de örömteli, erőt adó. Az utolsó időszak fárasztó volt, de az újdonság öröme, a várakozás izgalma felülírta a nehézségeket, a légszomjat, a kialvatlanságot. A szülészorvosom, a szüleim csoporttársa volt az egyetemen, akiben megbíztam, bár előrevetítette, hogy ha nem lenne jelen, akkor egy megbízható kollégáját küldi. Nem keltett bennem aggodalmat. Bálint Sándor Mona Lisa csoportja elültette bennem a szülés természetes folyamatában vetett ősi bizodalmat.
…Kirobbanó erővel indult a szülés, egy nyugodt verőcei, Duna-parti közös sétát követően. Nem számítottam arra, hogy korábban beindul, de illett az eddigi forgatókönyvbe és a fiam, azóta is tud ekkora elementáris erőt árasztani, ami újra és újra meghökkent, majd meglódít bennünket. Megérkeztek férjem szülei is, és így négyesben, akár egy hétvégi városnézésre, beautóztunk a budapesti kórházba. Élveztem minden pillanatot, amíg a kórházi személyzet türelme engedte, hogy megéljem azt a hullámzással egybekötött fájdalmas-örömteli erőt, amit már annyira vártam. A szülőszobán sárgás félhomály. Zenével, légzéssel, ringató-vajúdást könnyítő mozgásformákkal, befelé forduló meditatív folyamatokkal segítettem őt és magamat az úton. Férjem puszta jelenléte biztonságot és támaszt nyújtott. Kint a folyosón a saját és a férjem családja, akár egy születésnapi zsúron, diszkrét hangon nevetgélve, beszélgettek. Anyukám és húgom hozták – vitték a híreket a szülőszobáról családtagoknak. A férfiak a várakozás hosszan elnyúló folyamatának idejét- a kórház udvarán – bagózgatással ütötték el. Eddig úgy történt minden, akár egy archaikus otthonszülésen… Időközönként, a szülésznő hívására át kellett csörtetnem rajtuk egy másik szobába, ahol osztályozták a tágulási eredményeim, ami a kórház törvényei szerint nem voltak kielégítőek. Minden alkalommal a szülési tervemmel próbáltam áttörni az áthatolhatatlanon. A szülésznő ráncai alig mozdultak, amikor óránként kilátásba helyezte az oxitocin injekció bekötését. Este hattól tizenegyig volt az én időm, a mi időnk. Ekkor a csodának, mint a botnak vége szakadt. Elfogyott a türelem, és az eredményem: egy gyenge közepes. Megérkezett az oxitocin- löket. Felgyorsultak a fájások, kezelhetetlen és átlélgezhetetlen ütemben jöttek. Belépett az ismeretlen orvosóriás. Mosolygó arccal fölém tornyosult és ekkor tudatosult bennem, hogy nem a családi orvossal szülök. Még hittem is volna benne, de ő nem. Fojtott hangulatú, harcos párbeszéd következett, amiben csak én nem tudtam, hogy nem nyerhetek. Készültem! Van zene, relaxáció, utazok a benső képekben, segít a légzés, a férjem, no meg a csokoládé.
Elég erősek vagyunk – mi ketten, én és a fiam, – hogy áttörjük ezt a gátat.

Azt az erőt, amit a szülésre kellett volna fordítanom, a bennem lakozó képességem bizonyítására használtam. Mintha az orvos, pont az ellenkezőjét akarta volna bizonyítani annak, amit én tudtam és akartam. Képes vagyok egyedül szülni! Az orvos a karja erejével nyomta ki a gyermeket. Nem vagyok hálás érte. Miklós azonban egészséges volt és erős. Arcocskáján némi dac és sértődöttség. Sietve kúszott fel a testemen és azonnal szopizni kezdett. A bababarát kórház előnyeit kiélvezve, a férjem kezébe vette, megfürdette és bemutatta a családnak. Az örömteli nép, mint egy hosszan elnyúló előadás után, szépen haza vonult.

Egy óra múlva kaptam meg Miklóst. Pont ilyennek képzeltem. Igazi kisfiú. Csak egy éjszakát töltöttünk bent, majd gyorsan haza is mentünk.
Egy évvel később – Hoppál Bori előadása kapcsán – tudatosult bennem, hogy a nem velem, velünk volt az a nagy baj. A kórházban felgyorsított az idő. Ki ér itt rá vajúdni hagyni az asszonyokat, ha sietnek az orvosok, ha jön a következő? Az idő szorításában a komplikációtól való rettegés, a félelem határozza meg a következő lépést. Állandó védekező álláspont az uralkodó hozzáállás. Ebből fakadt a harci helyzet érzésem.
A következő szüléseim, melyek otthoni közegben, saját ütemben, bizalommal teli közegben zajlottak, felülírták a történteket. Tanulási folyamattá szelídült az érthetetlen dac, de megmaradt a lendület, amit arra fordítok, hogy segítsek a várandósoknak megismerni önmagukat, a szülés természetes folyamatát. Felkészítőt szervezek, hogy a kismamák tisztában legyenek a jelenlegi kórházi helyzettel, ismerjék meg az orvosok, szülésznők, bábák munkamódszerét. Találják meg a legmegfelelőbb megoldást, hogy kivel és hol tudják biztonságban világra hozni gyermeküket. Ez az én Útravalóm.


2021. március 23.
dr. Bátory Zsófia