Előző nap, vasárnap reggel tele volt a fejem mindenféle tennivalóval. Varrni Zsombinak, takarítgatni stb. A terveim dugába dőltek, a testem jelezte, hogy pihenjek. Fájt a derekam. Annyira fáradt voltam, hogy mindent elengedtem és csak lefeküdtem a kanapéra.

Marcival egész nap pihentünk, bújtunk, játszottunk, ettünk, fürödtünk, jó sokat beszélgettünk. Tökéletes, nyugodt vasárnap volt.

Este jött egy nagy löket, hogy összerakjam a hetek óta halogatott kórházi csomagot és összepakoljam a hálónkat, ami egy bombatámadás utáni terepnek nézett ki, mindenhol gyerek és felnőtt ruhák szanaszét. Minden a helyére került. Este még átszaladtam Panniékhoz (nagyon kedves jó barátokhoz). Utólag ők is mondták, hogy látták rajtam, hogy valami van (lesz)…:)

Lefekvés előtt fürödtem még egyet, vacsira bundás kenyeret kaptam kakaóval. Akkor már nagyon befelé voltam. Volt egy pont, amikor nagyon megvolt Zsomborral a kapcsolat, megbeszéltem vele, hogy készen állok. Éjfél körül lefeküdtünk aludni. Már majdnem elaludtunk, amikor Dió, teljesen megőrülve elkezdett nyüszíteni, ugatni, fel alá mászkálni. Ő már sejtett valamit.

Hajnali 4 előtt pár perccel arra keltem, hogy valami meleg csordogál a lábamon. Szóltam Marcinak, hogy valami folyik belőlem… Óriási mosollyal és izgatottsággal kipattant a szeme és mindketten éreztük; Zsombi úgy döntött, hogy elindul hozzánk. Főzött teát, borzasztóan kívántam a citromot. Később, a hányásoknál éreztem, hogy nem volt olyan jó ötlet. Marci begyújtott a cserépkályhába. A házat nyugalom és izgatottság szállta meg. Az összes állatunk a lépcsőn várta a történéseket.

Elmentem zuhanyozni, hajat mosni. A tudat, hogy nem kell sehova menni, kapkodni, felbecsülhetetlen érték volt. Egymást követték az események. Hányás, hasmenés, tisztulás. Egyre erősödő fájások. A percek itt már teljesen összefolytak. Semmi más nem kellett, csak Marci közelsége. Tudtam, hogy minden rendben és csak befelé figyeltem. Hullámszerűen jöttek a fájások. Engedtem, hogy átmenjenek rajtam, átlélegeztem őket. De nem rendszereződtek. Nem tudtam hol tartunk, csak azt, hogy minden rendben van.

Majd egyszer csak, egyik fájásról a másikra megváltozott minden érzés. Már nem felül görcsöltem, hanem lent feszült. Ezeket már nem tudtam átlélegezni olyan könnyen. Nyomni kellett. Gyors telefon Gabinak. Itt az idő, jöjjenek a bábák. Másfél óra alatt értek ki. Nekem egy szempillantásnak tűnt. Szerencsére tudtam aludni a fájások között.

Épp kezdtem volna már izgulni, hogy mi lesz, ketten szülünk Marcival? Ekkor, végre megjöttek. Felgyorsultak az események. Gabi és Ági rögtön felvette ritmusunkat. Nem tudok elég hálás lenni nekik. Kiküldtek pisilni, amíg ők előkészítették a matracot.

Gyors ellenőrzés, hol is tartunk? A feje már a célegyenesben volt. Megkerestem a megfelelő pózt. Álltam, a kontrakcióknál meg leguggoltam. Nyomtam és nyomtam. Atyaaaég. Elmondani nem tudom milyen fájdalom, fáradtság és szenvedély lett úrrá rajtam. Marci minden erejével tartott hátulról. Ági párnákat tett mögé, hogy ő is meg tudjon támaszkodni.

Amikor már azt érzetem itt a vég, én ezt biztos nem tudom megcsinálni, lenyúltam és ott volt a kis feje… Óriási energiát kaptam, biztattam magamban, hogy már mindjárt kint van, megcsináljuk! 🙂 Két, három nyomás és kicsusszant Zsombor. A világ egy pillanatra teljesen megszűnt létezni, csak ő volt. Majd az óriási éhség. 🙂 Egész nap egy fél banánt ettem összesen.

Sára

Verőce, 2018.11.26.