Második gyermekünket vártuk a világjárvány idején. A nagylányunk éppen kezdte az óvodát, azonban a várandósságom alatt szinte végig otthon volt velem és a férjemmel, óvatosságból. A férjem nem engedte, hogy bábát fogadjak, így én hosszú töprengést követően magánkórházi környezetet választottam, és a végén majdnem sikerült összehozni az otthon szülést. Persze féltem volna magamtól, vakon nekiállni kitolni a babát, szóval mégis jó, hogy éppen beértünk a kórházba. Relax zene, vajúdó pózok, kád víz – sajnos kimaradtak. De az édes, kiegyensúlyozott babánk kárpótol mindenért. Éjjel 1-kor kezdődött a vajúdásom, és 5:55-kor már a kezemben volt.

Szerintem különleges esetnek számít az, hogy milyen gyorsan törtènt minden. Az első szülésemnél 4 perces fájásokat mértem rendre, amikor beérkeztünk, most, a tesónál egyperceseket. A kórházi papírra azt írták, hogy kétperces fájásokkal érkeztem.

Szüléstörténet

Az úgy volt, hogy mama már egy hete nálunk volt, mire sorra került az emelet takarítása, az ablakok pucolása alatt relaxációs zenéket hallgattam soundcloudról, vajúdáshoz elmentettem a legjobbakat. Éppen erre a napra voltam kiírva eredetileg. Vagy 3 nappal későbbre, ha hosszabb ciklussal számolják. Délután még egyszer átnéztem a kórházi hátizsákom, majd az előkertben kihúztam pár gazt a térkő közül. Mama érdeklődött, mit szól hozzá a baba, s mondtam, hogy nyújtott terpeszben hajolok, szóval semmit. Előtte voltam egy tájékozódó, 39. heti ultrahangon és minden rendben volt, 3000 gramm a becsült súly. Kérdezte Cz. doktornő, vajon mi a protokoll a magánkórházban terminustúllépés esetén? Mondtam, fogalmam sincs, de én biztos várnék még egy hetet, mielőtt bárki beavatkozna.

A kimenős ruhámat levettem, így az előszobában lógott. Aznap nem kívántam mást, mint gyümölcsöket. Este időben lefeküdtem.

Éjjel 1-kor arra ébredtünk, hogy a lányunk leesett az ágyáról. A sírásra a párom átment hozzá visszaaltatni. Ekkor kezdtem el érezni valamit. A mobilom után nyúltam, mert van rajta egy fájást is mérő applikáció. Egy percig tartott egy fájás, melyet szépen átlélegeztem az oldalamon fekve, egyik kezem a derekamon, majd jött egy jóleső szünet.

Visszafeküdtem, mert azt tanácsolta a főorvos is, hogy 5-10 perces fájásoknál előbb nem érdemes elindulni, és ezek ugye egypercesek voltak. Vajon mit jelenthet ez? 😀 Teljesen képben voltam még, az ún. “szociális szakaszban”, ahogy szülésfelkészítőn tanultuk. Úgy gondoltam, “Ejj, ráérünk…”. Átszóltam a páromnak a gyerekszobába, hogy valami elindult, de pihenjen még, korai az indulás.

Ezek után a párom 2 órán keresztül hallgatta, hogy a mosdóba járkálok pucolódni, és hajnali 3 fele úgy döntött, megunta a pihenést és bepakolt a kocsiba. Én meg az ágyban oldalt fekve mosolyogtam az igyekezetén, mondván: még sehol sem tart a dolog.

Aztán 4 órára lett egy olyan intenzitásváltás, hogy már nem bírtam oldalt fekve átlélegezni a fájásokat. Négykézláb fordulva nyomást éreztem. Ekkor bizonytalanul átszóltam: “Azt hiszem mennünk kell.” S elmagyaráztam egy szünetben, hogy amikor jön a fájás, akkor nem tudok semmit csinálni, se mondani.

Kértem egy nagy kocka töltött karamellás, mogyorós csokit erőgyűjtés gyanánt és elindultunk ketten le a lépcsőn. A bizti kedvéért bugyi helyett egy női pelenkába bújtam. Szoknyába, ingbe, papucsba.

” Szia mama!” – mondtam. Majd befeküdtem oldalt a kocsiba egy párnára.

Óvatosan kigördültünk.

Menet közben a férjem mindig mondta, merre járunk, de nem tudtam ezzel törődni, csak néztem az eget a kocsiablak alól, a nap még nem sütött és a fél órás utunk vége felé már a kezeimet az ajtónak támasztva kellett tartanom magam fájáskor. Röviden kértem, tekerje le a férjem az ablakot. Ekkor már csak utasításokat adtam. Tanultam, hogy ez már a szülés vége felé van így.

Megérkeztünk a Kórház kapujába, a biztiőr engedte a beparkolást hiszen “Szülni jöttünk!”. Kiszálltam a kocsiból, s kérdezem: “Hol vagyunk?” A férjem irányba tett és törtem az utunkat a magánkórházi porta felé. Az éjszakai portás bácsit találtuk ott egyedül. A szokásos A4-es, 15 pontos covid-kontakt kérdőívet rakta elénk, amit két példányban szélsebesen aláhúzkodtam, hogy nem/nem/nem voltunk senki beteg közelében. A végén szól a bácsi, hogy a dátum ne maradjon le. 😀 Egy fájás alatt kitartottam a karom, azon megmérte a hőmet.

A férjem sosem járt még a kórházon belül, mert alig egy hete oldották fel a kísérőre vonatkozó szigorítást. A portás megkérdezte, hívjon-e le valakit, hogy segítsen felmenni, de én egyenesen a lifthez mentem inkább és benyomtam a harmadik emeletet. Ott becsengettem a szülőszobába. Kijött egy fiatal hölgy, kissé fásultan az éjszakai műszakja végén. Mondta, pisiljek és utána az öltözőben pakoljunk le. Ösztönösen dobtam le már a ruhákat. Mutattam a hölgynek némi vért a pelusomon. Azt mondta, oké. Mindketten az orrunkból vett mintából covid tesztelésre kerültünk. Ha pozitív, nem mehetsz tovább szülni!

Az öltözőben vártuk az eredményt, amikor álltomban egy fájdalmas üvöltés szakadt ki belőlem. Kértem a párom, tartson meg. Legszívesebben már a várakozás alatt szóltam volna, hogy engedhetik a vizet a kádba a szülőszobában, de sajnos nem volt kinek mondani.

Továbbmehettünk a szülőszobába, beültem a bábai szemléletnél mumusnak tartott szülőszékbe, hogy megnézzék hol tartok.

– Teljesen ki van tágulva! Mindjárt itt a baba!

Éppen ezt akartam hallani! Jöttek a fájások és ordítottam elemi erővel. Majd csend.

– Vizet! – utasítottam a páromat.

Ekkor véletlen megcsúszott az asszisztens keze és a branültől véres lett a kézfejemen. Mondtam, semmi baj, én nyúltam épp vízért. – vigasztaltam. 😀

Előtte kértem, hagyja azt a szúrós izét, úgysem kérek bele semmit. De az orvos kéri, a biztonság kedvéért legyen bent.- válaszolta.

Megérkezett N. doktornő. Kérdeztem, ne szálljak-e le innen más választott pozícióba, de a szülésznő megnyugtatott, ne fáradjak, nekik így a legjobb.

Akkor szüljünk.

– Ha jön a fájás, nyomjon. Ne, ne nyitott szájjal. Szem becsuk, száj becsuk.

– Ügyes! Mindjárt itt a baba!

Pukk, meleg víz érzet. Ez a burokrepedés volt. – mondta N. doktornő. Mekoniumos. Gyorsan meg kell szülni!

– Nyomjon, ha jön a fájás! Jön?

– Ööö…nem. De most igen!

– Doktornő, égő érzés ez.

– Már kint van a feje!

– Itt a babája!

Jajj, milyen pici vagy! Istenem! Picikém! 🙂 (2960 gramm, 53 cm.) Köszönöm neked, hogy ilyen simán kijöttél!

– Apuka vágja el a köldökzsinórt!

– Nem maradhatna még? Nyugodtan el lehet vágni, kiment belőle az összes vér.

– Apuka fogja meg a babát! És most szüljük meg a méhlepényt! Nyomjon, mintha kakilna. Nem úgy! Nem nyomott. (Kérdőn egymásra néz a doktornő és a szülésznő.)

– Nem tudok, mert remeg a lábam. De mindjárt!

Uhh-huhh. Sikerült. Két darabban jött ki a méhlepény.

– Megnézem, nem maradt-e bent valami, mert az sajnos gondot okoz. És most megvizsgálom a gátját.

– Doktornő, csak óvatosan! (Fura matatás.)

– Teljesen ép!

Hurrá!

Aranyóra, boldogság!